Az arany története

2Előfordulása, előállítása
Az arany a természetben elemi állapotban termésarany és ércásványok (pl:arzenopirit) formájában fordul elő. Vegyületei többféle módon előállíthatók. A meddő kőzetekből cianidokkal oldják ki lúgos közegben, ekkor cianid-komplexek képződnek. Ebből cink hozzáadásával kiválik az arany:
Tulajdonságai
Még a legtöményebb sósavban, kénsavban és salétromsavban sem oldódik, ami miatt a nemesfémek királyának is nevezték. A királyvízként ismert tömény sósav és tömény salétromsav 3:1 arányú elegyében keletkező nitrozil-klorid (NOCl) azonban feloldja.
Ugyancsak feloldható folyékony brómmal, klórral, valamint alkáli-cianid olvadékokkal, továbbá higannyal.
Az arany tiszta állapotban igen nyújtható, lágy fém, akár 0,0001 mm vékony fólia is készíthető belőle (aranyfüst), ez 24 karátos. Az ékszerészet, kis kopásállósága miatt, különböző fémekkel készített ötvözeteit használja. Ezüst vagy réz hozzáadásával, 18 (75%arany) és 14 (58,33% arany) karátos ötvözeteket készítenek, ezek szilárdabbak, kopásállóbbak, megmunkálhatóbbak. Az arany palládiummal vagy egyre inkább az olcsóbb nikkellel készített ötvözete a könnyű fehérarany, a platinával alkotott ötvözete pedig a nehéz fehérarany. A 14 karátnál kisebb aranytartalmú ötvözetek kémiai ellenállóképessége drasztikusan lecsökken, savak-lúgok megtámadják, így a gyakorlatban nem alkalmazzák.
Az arany sűrűsége a természetben előforduló elemek között az egyik legnagyobb, 19,3 g/cm³. E tekintetben csak a platinafémek és néhány igen ritka, mesterségesen előállított radioaktív elem előzi meg.
Az aranyat unciában (angolul: ounce, rövidítése: oz.) mérték. 12 uncia = 373,24 g
Az aranyötvözet finomsági fokának kifejezésére szolgáló mértékegység a karát. A tiszta arany 24 karátos.
Az arany az emberi kultúrában
Az arany, köszönhetően annak, hogy nem korrodálódik, már nagyon régóta ékszerek alapanyaga és fizetőeszköz.Becslések szerint az emberiség a történelem előtti időktől napjainkig mindössze annyi aranyat termelt ki, amennyi együttesen egy kb. 27 méter átmérőjű gömböt töltene meg.
A világtengerekben rendkívül ritka eloszlásban, oldott állapotban mintegy 1 trillió tonna arany található, ennek kinyerésére alkalmas technológia azonban jelenleg nem létezik.
Fizetőeszköz és ékszeralapanyag
Az arany a pénzrendszer kezdetei óta fizetőeszköz, fontos szerepet játszik a világkereskedelemben. Már az ókorban működtek aranybányák a világ számos pontján, amelyeket általában az uralkodó felügyelt. A kibányászott arany a kincstárba került, majd feldolgozták.
A pénzverés folyamán készültek azok az aranypénzek, amelyeket ma a régészeti ásatások során találunk, és amelyek fontos információkkal szolgálnak egy-egy kort illetően, de alapvető fontossággal bírnak egyéb leletek kormeghatározásában is.
A középkori Magyarországon az arany volt a legfontosabb fizetőeszköz, magának a pénznemnek a neve is ez volt. Néha elébe tették a bányászás, illetve verés helyét. Például: körmöci arany.
Az újkorban, a papírra nyomott bankjegyek megjelenése után is az országok által kibocsátott pénzmennyiség biztosítéka a különböző bankokban őrzött aranytartalék volt. Kincsfelhalmozási szerepe a pénzfedezetkénti alkalmazás megszűnése ellenére megmaradt; sok állam devizájának fedezetéül napjainkban is tartalékol aranyat. Árfolyamát nemzetközi szervezetek szabályozzák.
Kémiai állandósága, valamint hidegen is könnyű alakíthatósága és megjelenése miatt évezredek óta felhasználják ékszerek, dísztárgyak készítésére.
Egyéb felhasználási területei
Az aranytartalmú készítményeket bizonyos ízületi betegségek gyógyítására napjainkban is hatékonyan alkalmazzák. A fogorvoslásban nemesfém-jellegéből adódó kis reakcióképessége, nem allergén jellege valamint könnyű alakíthatósága miatt nagy a szerepe.
Az aranynak nincs tápértéke, azonban a szállodaiparban felhasználják luxusételek díszítésére, mivel az aranyfüst látványos, és az egészségre sem ártalmas.
Az arany ipari felhasználása: Cassius-bíbor aranykolloid a szerves kémiában, aranyfüsttel bevont egyirányban átlátszó, fényvisszaverő ablakok az építkezésben, nem oxidálódó elektromos kontaktus az áramkörgyártásban és félvezetőiparban. Felhasználják az orvosi műszerek gyártásában is. Az ékszerek, aranyórák, kézelőgombok és más divatkellékek gyártása is jelentős.
Az amerikaiak által felbocsátott Voyager űrszondák aranyplakettbe vésve viszik magukkal az emberiséget és a Földet bemutató sematikus
Még több arany...
"Az arany Zeusz gyermeke, írta Pindarosz, a görög költő. - Sem moly, sem rozsda nem emészti, de az ember elméje elemésztődik általa." Az ember ősidők óta az arany bűvöletében él. A keleti bazárokon kívül, a Dallasról és a Dinasztiáról nem is beszélve, mindig ritka kincs volt, a valaha kibányászott teljes mennyiséget kevesebb, mint egymillió tonnára becsülik. Ezért lett az arany a legfőbb értékmérő. A gyémánt lehet "egy lány legjobb barátja", de az emberek aranykorról, aranyszívről, arany középútról beszélnek… Az aranyat a ritkasága és a szépsége tette a fémek királyává.
Varázsát az első időkben főként a színének köszönhette. Az egyiptomiak a Nappal és az élet lényegével hozták összefüggésbe. Az egykori Aranyparton, a mai Ghánában Asanti király híres aranyszéke a nemzet lelkét testesítette meg, s a halott ágyékkötőjébe dugott csipetnyi aranypor az illető útlevele volt a szellemvilágba…
Ami az indiánokat illeti, az ő vesztüket egy fém birtoklása okozta, amely mindennél értékesebb volt az európaiak számára. Amikor a tengerentúli idegenek megérkeztek, a bennszülöttek egyszerűen nem is értették, mi olyan kívánatos ezen a fémen. Nem véd a hidegtől, mint a takaró, nem lehet jóllakni vele, mint a kukoricával, és nem okoz mámort, mint a dohány vagy az erős italok.
Az Aranyember története
"Az arany a legnagyszerűbb minden dolgok között..., írta Kolumbusz. Akinek arany van a birtokában, az megszerezhet mindent, amit csak kíván. Őszintén szólva, aranyért a lelke is bebocsátást nyerhet a Paradicsomba." Ez a szemlélet volt az, mely 1492 után, amikor Kolumbusz először szelte át az Atlanti-óceánt, útnak indította a spanyolokat az Újvilág meghódítására. Amikor Kolumbusz Kristóf 1493-ban visszatért felfedezőútjáról, és arról mesélt, hogy kimeríthetetlen aranykészleteket látott, Európában felszökött az aranyláz. A mexikói aztékok és a perui inkák tulajdonát képező óriási mennyiségű aranyat 50 év leforgása alatt széthordták a konkvisztádorok. Aki Európában szemtanúja volt a műtárgyakkal, aranyrudakkal (számos tárgyat beolvasztottak szállítás előtt…), drágakövekkel zsúfolásig tömött hajók kirakodásának, nem kételkedhetett abban, hogy van mit zsákmányolni az Újvilágban…
Expedíciókat indítottak a kolumbiai Andokba, hogy kifosszák a szinu indiánok gazdag sírboltjait, 1539-ben pedig elsőként tették európaiak a lábukat a muiszka nép földjére, s megalapították Bogotá városát.
A spanyolok a muiszkáktól hallottak először a Bogotától kissé északra fekvő Guatavita-tónál egykor szokásos szertartásról. Akkor még éltek indiánok, akik tanúi voltak az utolsó királyavató rítusnak. A következő sorokban egy szemtanú beszámolóját olvashatjuk, melyet 1636-ban jegyzett le a spanyol krónikaíró.
"Először a Guatavita-tóhoz kellett mennie. Itt átadták adományaikat, s áldozatot mutattak be a démonnak, akit ők istenükként tiszteltek. A lagúnánál lezajló szertartás során gyékényből tutajt készítettek, s a rendelkezésükre álló legszebb dolgokkal feldíszítették.
Négy parázstartót tettek bele, s az égő parázson moque-ot - ami a bennszülöttek tömjénje -, gyantát s más fűszereket égettek. A lagúna olyan nagy, hogy egy magas oldalú vitorlás, megrakodva szép tollakat, aranyjelvényeket és koronát viselő férfiakkal és nőkkel, hajózhatott rajta...
Ekkor a trónörököst lemeztelenítették, és bekenték ragadós földdel, amelyre aranyport hintettek, így testét teljesen bearanyozták.
A tutajra vitték, ahol mozdulatlanul állt, lábához nagy halom aranyat és smaragdot helyeztek, hogy felajánlhassa istenének. Vele tartott négy fővezére, akiket aranytollakkal, koronával, karkötőkkel, függőkkel és fülbevalókkal ékszereztek fel. Ők is mezítelenek voltak, s mindegyikük vitte a maga adományát. Amint a tutaj elhagyta a partot, megszólalt a zene, felharsantak a kürtök, fuvolák s más hangszerek, és felcsendült az ének, mely megrázta a hegyeket, völgyeket. Amikor pedig a tutaj a lagúna közepére ért, magasra emeltek egy zászlót, mintegy csendre intve.
Az arannyal felkent indián ekkor felajánlotta adományát, az összes aranyat beledobta a tó vizébe, s ugyanígy cselekedtek a kíséretében lévő fővezérek is. Ezzel a szertartással az új uralkodót az istenek elfogadták, a nép pedig urának és királyának ismerte el."
A spanyol Juan Rodriguez Freyle, aki ilyen érzékletesen leírta a jelenetet, valójában nem volt szemtanú. El Dorado rítusa, (ha létezett valaha ilyen egyáltalán), már rég a múlté volt akkoriban. Majdnem egy évszázad telt el azóta, hogy a spanyol konkvisztádorok benyomultak a mai kolumbiai fennsík területére, hogy felkutassák legendás kincseit. Egyetlen "eredményük" az ottani bennszülött csibcsa kultúra lerombolása volt.
A hódítók érkezése
A könnyedség, amellyel Hernando Cortez 1521-ben megdöntötte a mexikói aztékok, Francisco Pizarro pedig tizenkét évvel később a perui inkák birodalmát, mások étvágyát és fosztogató kedvét is felébresztette.
1536 áprilisában körülbelül 900 európai és ki tudja, hány bennszülött teherhordó indult el a Kolumbia északnyugati partvidékén levő Santa Marta nevű településről.
Az volt a tervük, hogy egészen a Magdalena folyó forrásáig hatolnak előre, hogy új utat találjanak az Andokon át Peru felé, és útközben talán egy újabb kifosztható bennszülött birodalmat is felfedeznek. Parancsnokuk a tartomány szigorú és istenfélő kormányzóhelyettese, a 36 éves granadai jogász, Gonzalo Jimenez de Quesada volt.
Jimenez de Quesada emberei tizenegy hónapon át emberfeletti erőfeszítéssel haladtak előre, a látszólag áthatolhatatlan dzsungelben bozótvágó késsel kellett megküzdeniük minden méterért, mocsarakban gázoltak derékig. Kígyók, aligátorok és jaguárok tizedelték őket. Láthatatlan bennszülöttek árasztották el őket mérgezett nyilaikkal. Sokan az éhségnek és a láznak estek áldozatul, az életben maradottak gyíkokat és békákat ettek. Amikor csak 200 használható embere maradt, Jimenez de Quesada már-már visszafordult, de teljesen lerongyolódott serege végre botladozva kiért a Cundinamarca-fennsíkra.
Az ámuló betolakodók szeme elé szakszerűen megművelt kukorica- és burgonyaföldek, takaros és láthatóan gazdag falvak tárultak. Mindegyik ház bejárata előtt felfüggesztett, vékony aranylemezek pörögtek csilingelve a szélben, “a legédesebb zene" az európaiak fülének, mint beszámoltak róla. Elérték a csibcsák földjét.
Az idegenek érkezése riadalmat; a lovaik rettegő bámulatot keltettek. A fenyegető összecsapás elől sok csibcsa elmenekült a falvakból. A többiek úgy köszöntötték az európaiakat, mint égből alászállott isteneket: ennivalóval, nőkkel és az oly hőn áhított arannyal kedveskedtek nekik. A csibcsák a többi törzzsel folytatott cserekereskedelem révén, a bőségesen rendelkezésükre álló smaragd és só ellenében könnyen jutottak aranyhoz, s nem is tulajdonítottak különösebb értéket neki, bár fényét és alakíthatóságát becsülték. Arany ékszereket hordtak, házaikat és szentélyeiket finoman megmunkált aranydíszekkel díszítették. A jövevényeknek azonban semmi nem volt elég, és hamarosan erővel vették el, amit barátságból nem ajánlottak fel nekik. A csibcsák dárdái és furkósbotjai nem mérkőzhettek az európai lőfegyverekkel. Pár hónapon belül Jimenez de Quesada az egész vidéket leigázta anélkül, hogy egyetlen embert vesztett volna.
A telhetetlen jövevények csak egy dolognak nem jutottak nyomára: honnan származik a csibcsák aranya ? Egyik nap egy öregember, (valószínűleg kínvallatás alatt), elmondta nekik El Dorado, a Bearanyozott Ember titkát. A keleti hegyek között, mesélte a hitetlenkedő európaiaknak, a Guatavita-tó partján levő erődítményben mérhetetlen kincsek rejlenek. Az ottani törzsfőnök minden évben az isteneknek áldozza mérhetetlen vagyonának egy részét, aranyat és smaragdot szór a tó vízébe. Meztelen testét is aranyporral borítja, és maga is alámerül, míg a víz le nem mossa róla, gyarapítva a kincseket.
Legenda volt vagy valóság, esetleg csak az öregember fortélya, amellyel el akarta távolítani népének vérszopóit, nem tudni, az európaiak mindenesetre mohón kaptak a történeten. El Dorado bevonult az Újvilág meghódításának évkönyveibe, és meghökkentő uralkodói rítusból hamarosan számtalan kincskereső kalandor álmainak netovábbjává: Eldorádóvá, a minden képzeletet felülmúló gazdagság országává alakult, amely mindig az éppen előttük magasodó hegy mögött vagy a következő folyó túlpartján vár reájuk.
Három elme, egy gondolat
Mielőtt embereit a Bearanyozott Ember keresésére vezette volna, Jimenez de Quesada úgy döntött, hogy előbb visszatér Santa Martába, és megerősítteti magát az általa meghódított és Új-Granadának elnevezett hegyvidéki terület kormányzói székéhen. Távozási szándékát azonban rögtön megváltoztatta, amikor 1539 februárjában hírét vette, hogy északkelet felől egy újabb európai expedíció közeledik újonnan alapított fővárosa, Santa Fe de Bogota felé.
Kiderült, hogy körülbelül százhatvan emberből álló bandáról van szó, amelynek vezetője egy Nikolaus Federmann nevű német, az augshurgi Welser kereskedőcég meghízottja.
A Welser cég pénzzel támogatta I. Károly spanyol király német-római császárrá választását, és viszonzásképpen megkapta a császártól Venezuela tartományt. Federmann is egy újabb indián birodalom meghódításáról álmodozott, de pár hónappal később indult Coro tengerparti városából, mint Jimenez de Quesada Santa Martából.
Több mint két éven át kereste a Cundinamarca-fennsíkra vezető hágót a hegyek között. Jimenez de Quesada kissé gyanakvó szívélyességgel üdvözölte a kiéhezett és lerongyolódott idegenek csapatát, ellátta őket élelemmel, ruhákkal, és eltűnődött, miképp állíthatná őket célja, az Eldorádó elleni támadás szolgálatába.
Sokáig nem tűnődhetett, mert nemsokára értesült, hogy egy harmadik expedíció is közeledik Santa Fe de Bogotához, ezúttal délnyugat felől, Sebastian de Belalcázar vezetése alatt, aki Pizarro helyettese volt Peru meghódításakor.
Belalcázar egészen Ecuadorig űzte észak felé az inka sereg maradványait, ott azután megalapította Quito városát, és ő is hallott a szárazföld belsejében lévő területek mesés gazdagságairól.
Körülbelül ugyanakkor vágott neki a Quitóból északra vezető hosszú menetelésnek, amikor Jimenez de Quesada elindult Santa Martából. Santa Fe de Bogotába jól öltözött, kitűnően felfegyverzett európaiakból álló, erős csapattal érkezett, sokan pompás lovakon ültek.
Nagy létszámú bennszülött segédcsapat, egy ezüst étkészlet, és - a fennsíkot előbb eléró, húsra kiéhezett európaiak nagy örömére - háromszáz disznó is kísérte. Különös véletlen, hogy mindhárom expedíció 166 embert számlált, amikor egyesítették erőiket.
A három vezér összekülönbözött azon, hogy a bennszülöttek újabb birodalmának felkutatásában kit illet meg az elsőbbség, és mindhárman visszatértek Spanyolországba, hogy az udvarnál érvényesítsék igényüket. Federmann hamar kiesett, megbízói ugyanis elveszítették Venezuelát egy spanyol kalandorral szemben, ő maga pedig ismeretlenül halt meg.
Belalcázar megkapta az egyik, általa útközben alapított város parancsnoki beosztását, de a jelek szerint pályafutásának végére elveszítette az udvar kegyét. Jimenez de Quesadatól is megtagadták a kormányzói címet, “Új-Granada marsalljá"-nak címzetes katonai rangjával kellett mindössze beérnie. Bár nyolcvan évig élt, és soha nem adta föl nagy álmát, hogy megtalálja végre a Bearanyozott Ember földjét, dicsőségének napja végleg leáldozott.
A Guatavita-tó kincse
El Dorado, az Aranyember szertartásából született meg a legenda. A konkvisztádorok, noha már sok száz fontnyi aranyat sikerült összerabolniuk a muiszkáktól és szomszédaiktól, meg voltak győződve arról, hogy a java még hátravan. És ez az elképzelésük szerinti mérhetetlen kincs a Guatavita-tó mélyén rejtőzött…
Eldorádó után szüntelenül kutattak azalatt is, amíg a három vetélytárs a spanyol királyi udvarban marakodott. Hernando Perez de Quesada, Új-Granada meghódítójának egyik fivére volt az első, aki megpróbálta felkutatni a Guatavita-tó mélyén fekvő, vélt kincseket. 1540-ben a száraz évszakban embereit munkára fogta, és tökhéjjal merette ki a tó vizét. Három hónapi türelmes munkával sikerült a vízszintet körülbelül három méterrel csökkenteniük. Az így előbukkanó partszegélyen három-négyezer apró aranytárgyat találtak, a tó közepét azonban, ahol a nagy kincset gyanították, sohasem sikerült elérniük.
Nemcsak az arany vonzotta, úgy hallotta, hogy a méregdrága fűszer, a fahéj is bőséggel terem azon a vidéken. Egy Francisco de Orellana nevű szerencselovag is csatlakozott hozzá. Expedíciójuk átvágott az Andokon és leereszkedett a keleti trópusi őserdők övezetébe, ott aztán elváltak útjaik. Útközben áthaladt egy törzs területén, amelynek asszonyai jobban nyilaztak, mint a férfiak. Orellanának az ókori görögök által leírt amazonokat juttatták eszébe, és róluk nevezte el a folyót Amazonasnak.
A legkomolyabb vállalkozás azonban egy bogotái kereskedő, Antonio de Sepúlveda nevéhez fűződik, aki az 1580-as években elkezdte a tó lecsapolását. 8000 indiánnal óriási hasadékot vágott a tavat övező hegykoszorúba, ma is feltűnő a heg a Föld testén, s a rajta át kizúduló víz 20 m-rel csökkentette a tó szintjét, míg a hasadék be nem omlott, számos munkás halálát okozva. Annak ellenére, hogy találtak aranyat, felhagytak a próbálkozással. A királyt megillető részt elküldték Spanyolországba II. Fülöpnek, köztük egy aranyvértet, aranylemezekkel borított botot s egy tyúktojás nagyságú smaragdot.
Pizarro és Orellana nyomában újabb spanyol kalandorok vágtak neki Eldorádónak, kiterjesztve a kutatást az Amazonas és az Orinoco medencéjére is. Antonio de Berrio, a két folyam közötti hatalmas terület kormányzója a legkitartóbbak egyike volt. Akárcsak elődeinek, neki is meggyőződése volt, hogy a Bearanyozott Ember országát egy tengerszem mellett kell keresnie. Ő azonban úgy vélte, hogy ez a tó nem a Guatavita, hanem valahol Guyana hegyei között lehet, ahova Berrio szerint a legyőzött inkák menekültek, hogy megalapítsák mesés, új városukat, Manoát, melynek még az utcáit is arannyal borították.
1584 és 1595 között Berrio három expedíciót vezetett Guyanába. Harmadik útja során Trinidad szigetén Sir Walter Raleigh-ba ütközött, aki éppen ott próbálta újra kifényesíteni kissé már megfakult gyarmatosítói hírnevét. Egy közös ivászaton az angol kiszedte Berrioból El Dorado titkát, majd átmenetileg lecsukatta cimboráját, és hazatért, hogy lelkes beszámolót fogalmazzon Manoáról és “Eldorádó"-ról, ahogy a Bearanyozott Ember királyságát elnevezte. Raleigh aztán nem csak azt hitte, amit látott. Eldorádót jóval gazdagabbnak festette le, mint Perut. Manna “nagyságának, gazdagságának és kitűnő fekvésének nincs párja a világon", írta. Könyve meglehetősen kevés érdeklődést keltett a térség iránt, és természetesen hiábavalónak bizonyultak az Eldorádó felfedezésére irányuló saját erőfeszítései is.
Alexander von Humboldt tette közzé az első illusztrációt a Guatavita-tóról. 1810-ben. Kiszámította, hogy ha 1000 indián évente fejenként 5 aranycsecse becsét hajított a tóba 100 éven át, akkor 500 ezer aranytárgy van a fenekén, mintegy háromszázmillió dollárnyi értékben.
A pénzéhes ember álmait felülmúló kincskeresés nem sokáig korlátozódott a Guatavita-tó partjára. Már a konkvisztádorok idején futótűzként terjedt a szóbeszéd az Aranyemberről és mesés városáról, Mannáról, ahol még a fazekak is aranyból készültek. Feltételezve, hogy a város az ismeretlen Amazonas-medence erdeiben rejtőzik, évről évre felfedezők és kalandorok tűntek el a dzsungelben, hogy sokuk soha ne térjen vissza…
Sir Walter Raleigh a visszatérők közé tartozott, noha később keservesen megbánta.
1595-ben I. Erzsébet angol királynő megbízásából kutatott Manna és aranya után a guyanai őserdőben. Amikor rátalált a városra, szövetséget kötött az indiánokkal a spanyolok ellen. Az expedíció azonban sikertelenül végződött. Az 1617-18-as 2. expedíció kudarca szolgált ürügyül a kivégzésére…
Ahogy az Aranyember emléke elhalványult, az emberek úgy képzelték, neve arra a helyre utal, ahol hihetetlen gazdagság várja őket az Andok vagy az Amazonas őserdeiben megbúvó Eldorádóra. Ezért a következő két évszázadban tovább kutattak, s bizonyos értelemben meg is találták, bár nem úgy, ahogy a konkvisztádorok akarták… Mert a korai felfedezők és kincskeresők a mesés aranybirodalomról szőtt álmuk hajszolása közben feltárták Dél-Amerika titokzatos hátországát...
A tó lecsapolására tett utolsó kísérlet 1912-ben történt, amikor angol kincskeresők hatalmas teljesítményű szivattyúkkal láttak hozzá a feladathoz. A víz nagy részét le is csapolták, de a fenék lágy iszapjába süppedt az, aki belemerészkedett. Másnapra viszont a sár betonkeményre száradt. Az angol expedíció költsége 160 ezer dollárra rúgott, a talált aranytárgyak értéke csak mintegy 10 ezer dollár volt.
A tófenék elérésére tett haszontalan erőfeszítéseknek az vetett végleg véget, hogy a kolumbiai kormány 1965-ben nemzeti történelmi emlékhellyé nyilvánította a Guatavita-tavat...